Nincs visszaút

Időben utazom az emlékeim között
Ha a ködös sűrű felhőjén áthaladok
Újra gyermekszobámba ébredve
Gondtalan, boldog gyermek vagyok.

Tavasszal az olvadó hó vize
Erecskén csordogál a lefolyó felé
Szemembe folyóvá duzzad, hömpölyög
S dióhéj hajómat viszi a végzet elé

A járdán a kis repedések
Veszélyes szakadékká válnak
Át kell hidalnom, hogy elérjem
És maradék hóval megépítsem a gátat

Ezt addig teszem, míg az újam lila
A kezem nagyon megfázott
A kis téli cipőm mit örököltem
Teljesen, a zoknimig átázott

Ha ezért megdorgáltak, döntöttem
Világgá megyek, amit meg is tettem
A világ a sarkig terjedt, itt üldögéltem
Aztán hazamentem, mert éhes lettem

Ha zöldültek a fák, a bokrok
Képzeletembe őserdőként álltak
A bogarak voltak a szörnyek
S hősök, mint én velük harcban szálltak

Értékes, gyufásdoboz hintomat
Nehezen, a szarvasbogár húzta
Kis béka trónolt benne
Kiugrott, otthagyott, amikor megunta

Lassan feloszlik, tisztul a köd
Megszokott mindennapok várnak
Nincs visszaút, nem gyermek vagyok
Rám köszönnek, a nagyapának

Leave a Comment