A reneszánsz ember

„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne – ismételtem el magamban. És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával, és a szemem megtelik a hajnal harmatával. Lassan felálltam és azt mondtam: – Igaza van: késedelem nélkül haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen a világon! Igaza van: nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.”Tamási Áron „Ábel a rengetegben” című regényéből idéztem, nem véletlenül hosszabban, mint az ismert mondatot szokás. Mikor a helyét kereső emberről beszélünk, hajlamosak vagyunk földrajzi otthonokban gondolkozni. A most kiállító Demeter D. Zoltán esetében helytálló ez a megközelítés, hiszen ebben az értelemben is kereste az Erdélyből útra kelt ember az otthonát, próbált szerencsét Németországban, majd gyökeret eresztett Gönyűn. „A szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával, és a szemem megtelik a hajnal harmatával ” – ebben az értelemben is megtalálta lelki otthonát az alkotó ember, aki sokoldalúan képes teremteni. Szerencsés. Gondolhatnák, mert mi mással illetnénk azt, akinek egyenrangú társa a barkács gép, a toll és az ecset. Most ez utóbbi megnyilatkozásában gyönyörködhetünk. A katalógus szerint 34 művet tárt elénk az alkotó, aki napra pontosan egy éve állt a festővászon elé. Engedjenek meg egy személyes közbevetést: ősszel érkezett hozzám a felkérés a kiállítás megnyitóra, akkor az alkalom nem tette lehetővé, hogy faggatózzam, így csak az értetlenkedés, maradt, hogy kerülhette el a figyelmemet az az érdekes momentum, hogy Zoli fest. A Szabadság ára című kisregénye révén megismertem a Gönyűig vezető utat, csodás fotóival és egy másik könyvével végigjártam velük az El Caminot, hogy éppen a festés kerülte volna el a figyelmemet? Előhozakodva a dilemmával, világossá vált, hogy nincs információs lemaradásom, az ecset egy éve került Demeter D. Zoltán kezébe. Ezt nem azért osztottam meg Önökkel, hogy mentségként szolgáljon és legyenek elnézőek a korai próbálkozások és zsengék felé, inkább a csodálat katalizátoraként, hogy lám, mire képes az ember. Hetvenkedő éveire mennyi szín, illat, forma, élmény képes megtapadni az ember emlékezetébe. Ezek a megélt pillanatok vezetik az alkotó a kezet, ami biztosan engedelmeskedik az ecsetnek is. Amit ma itt felfedezhetünk festményein keresztül a kiállítóban, az csak egy szelete annak a 21. századi reneszánsz embernek, aki a polihisztorok szellemi és kétkezi tudását ötvözi. Egyszerre gyakorlatias alkotó, zseniális feltaláló, lírai elbeszélő és meditatív festő. Bátor ember, aki a határokat maga mögött hagyva indul el az alkotó ösvényeken, ha hívja a hit, a szó, a színek. Az itt kiállított képek témája a körülöttünk lévő természeti környezet szépségéből merít, visszatérő motívumai fák, folyók, virágok, tél, tavasz, nyár, ősz. Az öt részből álló akvarell sorozat a könyvben már elmesélt zarándokút stációit idézi meg. A kiállító sokoldalúsága megmutatkozik a festmények közé ékelődő versekben, a mérnök ember kreativitása a képfüggeszték újszerű találmányában. Bár nem kérdeztem soha Demeter D. Zoltántól, hogy boldog ember-e és csak egyszer volt módom bekukucskálni az ő gönyűi édenkertjükbe, a teremtett boldogság kézzel fogható és érezhető harmóniája véget nem érő maradásra késztette a vendéget. A szívből született ötletek mellé mindig megérkezik az ég áldása, ami örömömmé szintetizálja az alkotókedvet. Az itt kiállított festményeket fogadják olyan örömmel és nyitott szívvel, amilyen szeretettel készültek. Az első kiállítási alkalom örömének üröme, hogy nem lehet itt a társ, Mária.

A Gyökértelenek című vers egy részletével szeretném őt megidézni, melyet természetesen Demeter D. Zoltán írt.

Gyökértelenek

A vén Dunát nézem, ez kissé megnyugtat

Ha másért nem, majd elviszi poraimat

És ha ebből eső lesz, eljutok mindenhová

Mint esőcsepp bebújok a gyökerek alá

 

A szemembe ez nem könny, nem sírok, nem szenvedek

Beletörődtem, a törzsem megöregedett

S ha valaki megkérdi, hogy ő mit tegyen

Tedd a lehetetlent is, csak ne légy gyökértelen

 

(Werner Krisztina)

11081217_1097162806976906_7191477748148416607_n

Leave a Comment