Az utolsó falevél

Hideg, nyirkos őszi szél fújt. Az udvaron álló fák levelei százával, kavarogva hullottak alá, megadva magukat sorsuknak, miután a fa megvonta tőlük az életet adó nedvet. E nélkül színük is megváltozott. Haláltusájukban a színpaletta összes lehetséges árnyalatát vették fel, mely a kívülálló megfigyelőnek csodaszép őszi színeket varázsolt, a bíborvöröstől, a narancssárgáig, a fakuló zöldtől a rozsdabarnáig. A nap vigasztalásként, lemenő sugaraival bearanyozta ezt a csodaszép, csalóka képet, álcázva azt a szenvedést, amit az elmúlás okoz. A lehullott lomb, puha szőnyegként feküdt a földön, várva a telet, hogy majd hótakaró alá bújva örök álomra szenderüljön, álom, amelyikből nincsen ébredés, csak enyészet. Ez olyan, mint egy színjáték, ahol a színpad, a rendező, a díszletek, mind marad, csak új szereplők, új levelek jönnek minden tavasszal, hogy aztán a jól betanult szerepet, ősszel újra eljátsszák. A fa, emlékükre minden évben egy új évgyűrűt helyezett el a törzsén, így követni lehetett, hány generációt nevelt, majd engedett útjára. Ahogy teltek a napok, mind kevesebb, majd egy levél sem maradt a csupaszodó ágakon, amelyek szerteágazó karjaikat nyújtogatták valami elérhetetlen felé. A kép bizarr, és lehangoló volt. De lám, ott fent az egyik ág aljánál, maradt még egy levél, parányi kis szárvégével görcsösen kapaszkodva ahhoz a helyhez ahol ő született. Maradni akart, meg volt győződve róla, hogy kibírja a telet, dacolva a viharos szelekkel, és a fagyos hidegekkel. Nem, nem engedi el az ágat, bármi történjen. De a tél jött, és ő már teljesen márványos sötétbarnává változott, megdermedt, finom erecskéi csonttá fagytak, azonban az ágat csak nem engedte el.

A tavasz eljövetelével, újra kellet kezdeni az életet. A fák új leveleket bontottak, a megduzzadt rügyek szinte robbanásszerűen fakadtak ki. A levegő telítve volt, vággyal, élettel, érezni lehetet a megújulást.  A tavaszi szél, a falevelekkel játszott, melyek gyermeki örömmel vettek részt ebben a játékban, könnyedén, leheletfinoman mozogva, hol átengedték, hol eltakarták a napsugarat. A fűszálak végén, mint valami briliáns csillogott a hajnali harmatcsepp, hogy aztán a napsugaraktól megijedve lefussanak a fűszálon elbújva ezek alá.A mi levelünket egyre több fiatal levél vette körül, meg-megérintették, csodálták, hogy milyen ismeretlen, milyen nagy, és menyire más a színe, mint az övék.  Játékukra nem reagált, hiába incselkedtek vele. Egy ilyen játék alkalmával, egy kicsit erősebb lökés, amibe még a szél is besegített okozta a szörnyű balesetet. A levél lehullt. A kis levelek, hiába néztek kétségbeesetten utána, nincsen visszaút. A levél nem érzett semmit, mert már rég elszállt belőle a élet, halott volt. Mintha az időjárás is érezte volna, itt most valami igazán végzetes történt, hirtelen beborult, erős szél kerekedett, és a falevelet nagy erővel sodorta el messze a fa alól. Felkapta, majd vitte, kerteken, udvarokon keresztül, mind, távolabb, és távolabb… Egy nő talált rá, a küszöb előtt hevert, felvette, és elindult a szemetes edény fele. Már nyújtotta a kezét, hogy eldobja, amikor ránézett a levélre, és meggondolta magát. Furcsa érzése támadt, mintha érezte volna, ez nem egy közönséges levél.  Megsajnálta, honnan került ide ez a levél, hisz az udvarukon nincsenek fák. Bevitte, majd egy kis habozás után, beletette az imakönyvébe.

ddz 2011

Comments
  • Ibolya
    Antworten

    Kedves 🙂

Leave a Comment