Magyar egészségügy…

Mindenek előtt, egy vallomással, helyesebben kettővel tartozom. Nem vagyok magyar állampolgár, csak a magyar anyanyelvem szeretete tartott és tart itt. Másodszor a sajtóban megjelent, az egészségrendszerben uralkodó áldatlan alapotokról írottakat nem vettem komolyan. Részben az érintettek túlzásának, részben politikai hangulatkeltésnek tudtam be…múlt hét péntekig.

A szerencsétlen pénteki napon a feleségem , üzletbement megcsúszott és olyan szerencsétlenül esett, hogy a fejét érte egy nagyon komoly ütés. Eszméletvesztés, majd utána teljes emlékezetkiesés lett az eredménye. Tíz perccel kilenc előtt a baleseti osztály recepciójánál bejelentkeztünk. A bejelentkezést csak a jogában jártasoknak ajánlom, mert derékszögbe hajolva felemelt fejjel még a jogiknak is nehéz kommunikálni, ugyanis az ablaknyílás egy szinten van azzal az íróasztallal mely mögött a minket bejegyző hölgy ül. Kivártuk, míg ránk került a sor. Rövid megbeszélés, és irány a röntgen. Ha ezen túl leszünk, jöjjünk vissza, szólt az utasítás.  Eddig minden rendben van (kivéve azt az ablakot). A röntgenhez külön bejelentkeztünk egy szépen berendezett fogadóhelységben, ahol három hölgy fogadott. Igen kérem hárman voltak. Ide aztán tömegesen jöhetnek nincsen fennakadás. Kaptunk egy sorszámot és a folyóson vártuk ameddig az elektronikus jelzőtábla megkönyörül rajtunk. Nem tette. Jó ötven perc várás után , miután már szinte senki sem volt rajtunk kívül és a kijelző is már jóval, magasabb számjegyekkel barátkozott, visszamentem a recepcióhoz, ahol a hölgyek velem együtt csodálkoztak, hogy még nem kerültünk sora. „ Rögtön intézkedünk.” Hangzott el. Újabb negyed óra után, most már egy a folyosóra nyíló ablakon kiszólt egy másik hölgy, és ő is megkérdezte, hogy még mindég nem voltunk bent? Nemleges válaszomra egy furcsa dolog történt. Kaptam tőle is egy számot, miután az enyémet elvette. Ránéztem, és azt hittem rosszul látok. Ugyan az a szám volt, rajta mint azon melyet odaadtam. Röviddel ezután megtörtént a röntgenfelvétel, és az újabb utasítás szerint tovább várakoztunk a folyóson. Újabb fél óra. Egy másik ablaknyitást kihasználva megkérdeztem most mi következik, maradjunk még, vagy esetleg menjünk le oda ahonnan felküldtek. A választ szó szerint idézem.  „Honnan tudjam, mi egy másik osztály vagyunk, én nem tudhatom, ott lent milyen rendszerrel dolgoznak”. Közöltem mi csak a kolleganője utasítására vártunk itt. A válasz most nagyon rövid vállrándításra korlátozódott. Lementünk. Egy , az ajtón lévő összes feliratok közül a legnagyobb közölte a nagyérdeművel „Kérem ne kopogjanak”. Érthető, világos, én sem szeretném, ha munkám közbe zavarnának, így ehhez tartottam magam. Velünk együtt még ketten várakoztak egyikük a beteg zsákos pozícióban. Hogy mi a beteg zsák? Én neveztem el a kerekes ágyon fekvő, minden emberi méltóságuktól megfosztott betegeket, akiket szenvtelen arcú munkájuktól fásult alkalmazottak tologatnak ide-oda szükség szerint. Tudom ennek is ez a rendje, de amikor valaki úgy tol egy beteget , hogy oda sem néz, tolja, mint a burgonyás zsákot a piacon, egy mozdulattal a falmellé parkol, és hátra sem nézve továbbmegy, otthagyva a többi várakozó , kíváncsiságot, sajnálatot  sugárzó tekinte kereszttüzében. Szóval nem kopogtam, hanem kivártam ameddig megjelent egy fehérköpenyes hölgy, akiről kiderült ő a takarítónő, és bement. Ezt a pillanatnyi ajtónyitást akartam kihasználni, hogy az ikerszámom, végre tizenegy óra húsz perckor becsúsztassam kopogás nélkül.  Újabb meglepetés! A rendelő üres volt! A takarítónő közölte a doktor úr ebédelni ment, de általában nem ül sokat. Nekem azonban már nagyon sok volt. Sok és sokk.  Szegény feleségem csak csendesen sírdogált mellettem, mert a fájdalomtól, és a rosszulléttől beszélni sem tudott. Vége, elmegyünk döntöttem. Visszamentem a jóga ablakhoz és megkérdeztem megkaphatnám a röntgenfelvételeket, mert nem szeretnék tovább várni, míg mindenki jóllakott, hanem inkább hazamegyünk. „A felvételekért fizetni kell, és a másolatot ennek fejében fent a másik osztályon megkaphatom”, közölték velem. Miután a feleségem lelkére kötöttem nehogy elmozduljon, rohanás fel az emeletre. Elmondtam miért jöttem. Újabb választ idézek szó szerint. „Ki mondta ezt a marhaságot, hogy fizetni kell?” Rövid konzultáció a tanácstalan hármas között, majd arra a következetésre jutottak, talán a CD-t ami 200 Ft. kéne fizetni, de végül azt a pénzt sem fogadták el. Megígértem viszek helyette másikat. Megsajnáltak és az egyik hölgy elment a CD-vel , és  egy negyed óra múlva a kezembe volt a felvétel. Győztem! Végre szabadok vagyunk. Tévedtem. Lementem, de már a feleségem sehol sem volt. Kétségbeesettem kerestem, végül egy két beteg zsák között várakozó úr , irányított útba. A rendelőbe visszaérkezett személyzet egyike feltette a feleségem a zsákhordóra és betolták az idegsebészetre. Ott várakoztam a többi sorstársammal a váróteremben, amelynek az ajtaja direkt az utcára nyílik. Ennek azonban az automata csukó rendszere nem működött, így minden második nyitás után nyitva maradt. Megjegyezném kint tél volt, mégpedig igen hideg tél. A pár székre a falak mellett három vagy négyszeres volt a túljelentkezés, tehát leülni semmi esély , és az óriási képernyős televízió, amely Damoklész kardjaként csüngött a fejek felett arra hivatva, hogy a várakozást elviselhetővé tegye, és elvonja a figyelmet a beteg zsákokról , gondolom kitalálták…nem működött. De kit érdekel itt a televízió. Mind kisebbnek és nyomorultabbnak, kiszolgáltatottabbnak éreztem magam. Megszegtem a tilalmat és bekopogtam. Már készen voltak a vizsgálattal. Az orvos elmondta a véleményét, és egy huszonnégy órás megfigyelést ajánlott, melyet a körülményekre való tekintettel, köszönettel, de nem fogadtuk el. Kezet fogtunk, mindent megköszöntem és most már tényleg menni szerettem volna, de közölték meg kell várnom a korlapot. Egye fene, azt a pár percet kibírom. Újabb fél óra telt el. Az asszisztensnő látva, hogy a feleségem mind rosszabbul van, felajánlotta, ad egy zöld lepedőt, hogy fektessem egy krumplis ágyra. Nem tettem, és miután láttam, hogy közben a másik ajtón ez az orvos is távozott, véglegesen döntöttem, elmegyünk. Az óra mutatója öt perccel kettő előtt rögzítette a döntésem. Otthagytam a korlapot, a sorstársakat, azt az embertelen, lélektelen intézményt, amit korháznak neveznek, kihangsúlyozom, saját felelősségünkre. Tudom hol követtem el a hibát, nem szabad a joga ablak adta kényszerpozíciót megváltoztatni, nem szabad kiegyenesedni, úgy kell vég járni az egészet és akkor észre sem veszed, Nem vádolok senkit és semmit. Nem elemzek, ki a hibás, a rendszer, az orvosok, a pénz, vagy a motiváció hiánya vagy mind a kettő,…nem tudom, és nem is vagyok kompetens ezt tenni. De egyet állíthatok… ez nincsen jól, ahogy most van. Akkor miért írtam le ezt az egészet? Remélem, aki ezt elolvassa, elgondolkodik, legyen az egészségügyes , döntéshozó politikus, vagy bárki más aki ezen változtatni tud, akar…

Ja igen, hogy van most a feleségem? Köszöni jól. Este kilenckor értünk németországi otthonunkba. Tíz óra tízperckor, a szolgálatos orvos közölte a CT eredményét, majd egy nyugtató injekció kíséretében hazaengedett. Hiába kértem én is egy nyugtatót, nem adott, azt mondta… így edződik az acél. Honnan tudta, tán csak nem keleten született?

Demeter D. Zoltán

(vágott változata megjelent a „Kisalföld” napilapban 2013.01.21.)

 

Leave a Comment