Az utolsó falevél
Hideg, nyirkos őszi szél fújt. Az udvaron álló fák levelei százával, kavarogva hullottak alá, megadva magukat sorsuknak, miután a fa megvonta tőlük az életet adó nedvet. E nélkül színük is megváltozott. Haláltusájukban a színpaletta összes lehetséges árnyalatát vették fel, mely a kívülálló megfigyelőnek csodaszép őszi színeket varázsolt, a bíborvöröstől, a narancssárgáig, a fakuló zöldtől a rozsdabarnáig. A nap vigasztalásként, lemenő sugaraival bearanyozta ezt a csodaszép, csalóka képet, álcázva azt a szenvedést, amit az elmúlás okoz. A lehullott lomb, puha szőnyegként feküdt a földön, várva a telet, hogy majd hótakaró alá bújva örök álomra szenderüljön, álom, amelyikből nincsen ébredés, csak enyészet. Ez olyan, mint egy színjáték, ahol a színpad, a rendező, a díszletek, mind marad, csak új szereplők, új levelek jönnek minden tavasszal, hogy aztán a jól betanult szerepet, ősszel újra eljátsszák. A fa, emlékükre minden évben egy új évgyűrűt helyezett el a törzsén, így követni lehetett, hány generációt nevelt, majd engedett útjára. Ahogy teltek a napok, mind kevesebb, majd egy levél sem maradt a csupaszodó ágakon, amelyek szerteágazó karjaikat nyújtogatták valami elérhetetlen felé. A kép bizarr, és lehangoló volt. De lám, ott fent az egyik ág aljánál, maradt még egy levél, parányi kis szárvégével görcsösen kapaszkodva ahhoz a helyhez ahol ő született. Maradni akart, meg volt győződve róla, hogy kibírja a telet, dacolva a viharos szelekkel, és a fagyos hidegekkel. Nem, nem engedi el az ágat, bármi történjen. De a tél jött, és ő már teljesen márványos sötétbarnává változott, megdermedt, finom erecskéi csonttá fagytak, azonban az ágat csak nem engedte el.
A tavasz eljövetelével, újra kellet kezdeni az életet. A fák új leveleket bontottak, a megduzzadt rügyek szinte robbanásszerűen fakadtak ki. A levegő telítve volt, vággyal, élettel, érezni lehetet a megújulást. A tavaszi szél, a falevelekkel játszott, melyek gyermeki örömmel vettek részt ebben a játékban, könnyedén, leheletfinoman mozogva, hol átengedték, hol eltakarták a napsugarat. A fűszálak végén, mint valami briliáns csillogott a hajnali harmatcsepp, hogy aztán a napsugaraktól megijedve lefussanak a fűszálon elbújva ezek alá.A mi levelünket egyre több fiatal levél vette körül, meg-megérintették, csodálták, hogy milyen ismeretlen, milyen nagy, és menyire más a színe, mint az övék. Játékukra nem reagált, hiába incselkedtek vele. Egy ilyen játék alkalmával, egy kicsit erősebb lökés, amibe még a szél is besegített okozta a szörnyű balesetet. A levél lehullt. A kis levelek, hiába néztek kétségbeesetten utána, nincsen visszaút. A levél nem érzett semmit, mert már rég elszállt belőle a élet, halott volt. Mintha az időjárás is érezte volna, itt most valami igazán végzetes történt, hirtelen beborult, erős szél kerekedett, és a falevelet nagy erővel sodorta el messze a fa alól. Felkapta, majd vitte, kerteken, udvarokon keresztül, mind, távolabb, és távolabb… Egy nő talált rá, a küszöb előtt hevert, felvette, és elindult a szemetes edény fele. Már nyújtotta a kezét, hogy eldobja, amikor ránézett a levélre, és meggondolta magát. Furcsa érzése támadt, mintha érezte volna, ez nem egy közönséges levél. Megsajnálta, honnan került ide ez a levél, hisz az udvarukon nincsenek fák. Bevitte, majd egy kis habozás után, beletette az imakönyvébe.
ddz 2011
Rollné Börzsei Hajnal festmény kiállítás megnyitója…
Engedjék meg, hogy egy Szimonidész idézettel kezdjem a mondanivalóm,ő azt mondta, hogy: „A költészet beszélő festészet, a festészet néma költészet. Feltevődik a kérdés, mi is a tehetség?, a természet ajándéka vagy teher?Erre hiteles választ csak az tudna adni akinek ez megvan. Önmagában a tehetség nem elég, ehhez hozzá kell járuljon a szorgalom,… mert valóban ahol ezek találkoznak, csak ott van csak igazi eredmény. (…) A most kiállító Rollné Börzsei Hajnalkát gondolom, különösen nem kell bemutatnom, azonban a pontosság kedvéért mégis egy pár kötelező adat. Győri születésű, Kunszigeten lakik, és hogy a kör teljesen legyen itt, az Öttevényi polgármesteri hivatalban, a mindenki által szeretett adóügyekkel foglalkozik. A születési év lényegtelen, azonban azt a tényt, hogy amikor megszületett, rámosolygott az orvosra és így maradt, nem lehet nem észrevenni. Azóta is az arcán a kedves mosolya. Rajztanára Eigner Emil órái a kedvencei közé tartoztak, de az élet mégis a számok felé sodorta, majd a család, és a velejáró kötelesség köti le idejét. A tehetséget azonban nem lehet sokáig visszafojtani… valamikor elég egy szikra, hogy robbanásszerűen pattanjon ki az emberből. Ez a szikrát 2007-ben az amerikai festő, Bob Ross adta meg, és azóta Hajnit nem lehet „lefogni”. Szerencsés ember,…szerencsés mert tehetséges,… szerencsés mert szorgalmas és nem utolsó sorban szerencsés, mert a családja mögötte áll. 2010-ben elvégez egy rajztanfolyamot, autodidakta módon tovább képezi magát, majd 2014 őszén beiratkozik az első magyar online festő tanfolyamra a KINVA akadémiára. Az ott adott tananyag változatos, anyagismerettől kezdve a tájképen, csendéleten keresztül elvezette a portréfestésig. Itteni tanulmányait Odd Nedrum „Nóra” festménye koronázza meg, melyet Nagy Krisztián tanára személyes irányításával festett. Képeiben a természet köszön vissza, a perzselő nyár, az ősz csodálatos színei, a tavasz zsengesége mind olyan témák, melyek úgy a festőt, mind minket, a nézőt megérintenek. Reálista festőnek tartja magát, és mint ilyen ki is lehetne más a példaképe, mint Munkácsy Mihály. A szorgalomnak megvan az eredménye, már egy évvel ezelőtt ennek a felújított épületnek a megnyitó ünnepségén mutatkozhatott be először a nagyérdeműnek. A kiállítás címe: „Álomból a valóságba“, melyhez talán külön értelmezés sem szükséges, mert mi tükrözheti jobban a megvalósult álmokat, mint az, hogy festhet… kiállíthat… adhat magából valamit. Fél évre rá, ez év tavaszán már a második kiállításon a Kálóczy téri idősek otthonában kapnak helyet a festményei. Nem hiába fogalmaztam úgy, hogy ad magából valamit. Minden képben mely itt, vagy otthon van, van egy darab a szó szoros értelmében Hajniból. A festészetben, úgy mint az irodalomban az alkotás olyan mint egy szülés. A festőt megihleti valami… egy táj… egy pillant képe… egy olyan valami, amely idézőjelbe mondva, megtermékenyíti. A gyermek megfogant, csak ki kell hordani, meg kell festeni, a színeket vissza kell adni… vonalakat, árnyékokat vinni a vászonra addig, ameddig kialakul az elképzelt mű. Telik az idő és a gyermek megszületik…felöltöztetik …keretet kap, …és akkor …akkor jön a pillanat, amikor az alkotó rádöbben, ezt ő nem tudja felnevelni, ezt csak mi,… önök… a néző, aki azonosulni tud a képpel, az lesz az igazi nevelő, legyen ez a kiállításon, vagy otthon a falakon ahova kerül. Ez az igazi nevelése a festményeknek, és minél többen vannak, vagyunk, annál inkább lesz a szülő, a festő, boldogabb és nagyobb, ettől válhat igazi művészé. Fogadják Hajni festményeit olyan szeretettel, amilyennel készültek.
Egy idézettel kezdem, most hadd zárjam ezeket a gondolatokat egy 6. századi ír imádsággal
LEGYEN ELÖTTED JÓL KITAPOSOTT ÚT
FUJJON MINDIG HÁTAD MÖGÜL A SZÉL
AZ ESŐ PUHÁN ESSEN FÖLDJEIDRE
A NAP MELEGEN SÜSSE ARCODAT
ÉS AMÍG ÚJRA TALÁLKOZUNK
HORDOZZON TENYERÉN AZ ISTEN!
Magyar egészségügy…
Mindenek előtt, egy vallomással, helyesebben kettővel tartozom. Nem vagyok magyar állampolgár, csak a magyar anyanyelvem szeretete tartott és tart itt. Másodszor a sajtóban megjelent, az egészségrendszerben uralkodó áldatlan alapotokról írottakat nem vettem komolyan. Részben az érintettek túlzásának, részben politikai hangulatkeltésnek tudtam be…múlt hét péntekig.
A szerencsétlen pénteki napon a feleségem , üzletbement megcsúszott és olyan szerencsétlenül esett, hogy a fejét érte egy nagyon komoly ütés. Eszméletvesztés, majd utána teljes emlékezetkiesés lett az eredménye. Tíz perccel kilenc előtt a baleseti osztály recepciójánál bejelentkeztünk. A bejelentkezést csak a jogában jártasoknak ajánlom, mert derékszögbe hajolva felemelt fejjel még a jogiknak is nehéz kommunikálni, ugyanis az ablaknyílás egy szinten van azzal az íróasztallal mely mögött a minket bejegyző hölgy ül. Kivártuk, míg ránk került a sor. Rövid megbeszélés, és irány a röntgen. Ha ezen túl leszünk, jöjjünk vissza, szólt az utasítás. Eddig minden rendben van (kivéve azt az ablakot). A röntgenhez külön bejelentkeztünk egy szépen berendezett fogadóhelységben, ahol három hölgy fogadott. Igen kérem hárman voltak. Ide aztán tömegesen jöhetnek nincsen fennakadás. Kaptunk egy sorszámot és a folyóson vártuk ameddig az elektronikus jelzőtábla megkönyörül rajtunk. Nem tette. Jó ötven perc várás után , miután már szinte senki sem volt rajtunk kívül és a kijelző is már jóval, magasabb számjegyekkel barátkozott, visszamentem a recepcióhoz, ahol a hölgyek velem együtt csodálkoztak, hogy még nem kerültünk sora. „ Rögtön intézkedünk.” Hangzott el. Újabb negyed óra után, most már egy a folyosóra nyíló ablakon kiszólt egy másik hölgy, és ő is megkérdezte, hogy még mindég nem voltunk bent? Nemleges válaszomra egy furcsa dolog történt. Kaptam tőle is egy számot, miután az enyémet elvette. Ránéztem, és azt hittem rosszul látok. Ugyan az a szám volt, rajta mint azon melyet odaadtam. Röviddel ezután megtörtént a röntgenfelvétel, és az újabb utasítás szerint tovább várakoztunk a folyóson. Újabb fél óra. Egy másik ablaknyitást kihasználva megkérdeztem most mi következik, maradjunk még, vagy esetleg menjünk le oda ahonnan felküldtek. A választ szó szerint idézem. „Honnan tudjam, mi egy másik osztály vagyunk, én nem tudhatom, ott lent milyen rendszerrel dolgoznak”. Közöltem mi csak a kolleganője utasítására vártunk itt. A válasz most nagyon rövid vállrándításra korlátozódott. Lementünk. Egy , az ajtón lévő összes feliratok közül a legnagyobb közölte a nagyérdeművel „Kérem ne kopogjanak”. Érthető, világos, én sem szeretném, ha munkám közbe zavarnának, így ehhez tartottam magam. Velünk együtt még ketten várakoztak egyikük a beteg zsákos pozícióban. Hogy mi a beteg zsák? Én neveztem el a kerekes ágyon fekvő, minden emberi méltóságuktól megfosztott betegeket, akiket szenvtelen arcú munkájuktól fásult alkalmazottak tologatnak ide-oda szükség szerint. Tudom ennek is ez a rendje, de amikor valaki úgy tol egy beteget , hogy oda sem néz, tolja, mint a burgonyás zsákot a piacon, egy mozdulattal a falmellé parkol, és hátra sem nézve továbbmegy, otthagyva a többi várakozó , kíváncsiságot, sajnálatot sugárzó tekinte kereszttüzében. Szóval nem kopogtam, hanem kivártam ameddig megjelent egy fehérköpenyes hölgy, akiről kiderült ő a takarítónő, és bement. Ezt a pillanatnyi ajtónyitást akartam kihasználni, hogy az ikerszámom, végre tizenegy óra húsz perckor becsúsztassam kopogás nélkül. Újabb meglepetés! A rendelő üres volt! A takarítónő közölte a doktor úr ebédelni ment, de általában nem ül sokat. Nekem azonban már nagyon sok volt. Sok és sokk. Szegény feleségem csak csendesen sírdogált mellettem, mert a fájdalomtól, és a rosszulléttől beszélni sem tudott. Vége, elmegyünk döntöttem. Visszamentem a jóga ablakhoz és megkérdeztem megkaphatnám a röntgenfelvételeket, mert nem szeretnék tovább várni, míg mindenki jóllakott, hanem inkább hazamegyünk. „A felvételekért fizetni kell, és a másolatot ennek fejében fent a másik osztályon megkaphatom”, közölték velem. Miután a feleségem lelkére kötöttem nehogy elmozduljon, rohanás fel az emeletre. Elmondtam miért jöttem. Újabb választ idézek szó szerint. „Ki mondta ezt a marhaságot, hogy fizetni kell?” Rövid konzultáció a tanácstalan hármas között, majd arra a következetésre jutottak, talán a CD-t ami 200 Ft. kéne fizetni, de végül azt a pénzt sem fogadták el. Megígértem viszek helyette másikat. Megsajnáltak és az egyik hölgy elment a CD-vel , és egy negyed óra múlva a kezembe volt a felvétel. Győztem! Végre szabadok vagyunk. Tévedtem. Lementem, de már a feleségem sehol sem volt. Kétségbeesettem kerestem, végül egy két beteg zsák között várakozó úr , irányított útba. A rendelőbe visszaérkezett személyzet egyike feltette a feleségem a zsákhordóra és betolták az idegsebészetre. Ott várakoztam a többi sorstársammal a váróteremben, amelynek az ajtaja direkt az utcára nyílik. Ennek azonban az automata csukó rendszere nem működött, így minden második nyitás után nyitva maradt. Megjegyezném kint tél volt, mégpedig igen hideg tél. A pár székre a falak mellett három vagy négyszeres volt a túljelentkezés, tehát leülni semmi esély , és az óriási képernyős televízió, amely Damoklész kardjaként csüngött a fejek felett arra hivatva, hogy a várakozást elviselhetővé tegye, és elvonja a figyelmet a beteg zsákokról , gondolom kitalálták…nem működött. De kit érdekel itt a televízió. Mind kisebbnek és nyomorultabbnak, kiszolgáltatottabbnak éreztem magam. Megszegtem a tilalmat és bekopogtam. Már készen voltak a vizsgálattal. Az orvos elmondta a véleményét, és egy huszonnégy órás megfigyelést ajánlott, melyet a körülményekre való tekintettel, köszönettel, de nem fogadtuk el. Kezet fogtunk, mindent megköszöntem és most már tényleg menni szerettem volna, de közölték meg kell várnom a korlapot. Egye fene, azt a pár percet kibírom. Újabb fél óra telt el. Az asszisztensnő látva, hogy a feleségem mind rosszabbul van, felajánlotta, ad egy zöld lepedőt, hogy fektessem egy krumplis ágyra. Nem tettem, és miután láttam, hogy közben a másik ajtón ez az orvos is távozott, véglegesen döntöttem, elmegyünk. Az óra mutatója öt perccel kettő előtt rögzítette a döntésem. Otthagytam a korlapot, a sorstársakat, azt az embertelen, lélektelen intézményt, amit korháznak neveznek, kihangsúlyozom, saját felelősségünkre. Tudom hol követtem el a hibát, nem szabad a joga ablak adta kényszerpozíciót megváltoztatni, nem szabad kiegyenesedni, úgy kell vég járni az egészet és akkor észre sem veszed, Nem vádolok senkit és semmit. Nem elemzek, ki a hibás, a rendszer, az orvosok, a pénz, vagy a motiváció hiánya vagy mind a kettő,…nem tudom, és nem is vagyok kompetens ezt tenni. De egyet állíthatok… ez nincsen jól, ahogy most van. Akkor miért írtam le ezt az egészet? Remélem, aki ezt elolvassa, elgondolkodik, legyen az egészségügyes , döntéshozó politikus, vagy bárki más aki ezen változtatni tud, akar…
Ja igen, hogy van most a feleségem? Köszöni jól. Este kilenckor értünk németországi otthonunkba. Tíz óra tízperckor, a szolgálatos orvos közölte a CT eredményét, majd egy nyugtató injekció kíséretében hazaengedett. Hiába kértem én is egy nyugtatót, nem adott, azt mondta… így edződik az acél. Honnan tudta, tán csak nem keleten született?
Demeter D. Zoltán
(vágott változata megjelent a „Kisalföld” napilapban 2013.01.21.)
Így maradtam „Demeter”
A hatvanas évek végén a névváltoztatások idejét éltük. Változtak az utcanevek, a felíratok, és a sportkörökben a családnevek is. Bukarestben voltam a párbajtőr válogatottban. Vilcea ezredes a Steua edzője volt a vezető edző, azonban a tapasztalt vidéki edzők, mint Kakucs Vásárhelyről, vagy Béla bácsi Kolozsvárról nem hiányozhatott komolyabb versenyek edzőtáborából.
Én már kétheti testi és lelki edzésen voltam túl, amikor megérkezett Béla bácsi is. Igen, nem tévedés, komoly lelki edzés alá vetettek, és a fő edző, az én szememben a „nagy inkvizítor” Vilcea volt. Egyfajta „javítósdit” játszottunk, félig-meddig viccesen, pedig nagyon komoly szándék állt mögötte.
Azzal kezdődött a nap, hogy megkérdezte:
– jól aludtál Demetrescu?
– azt nem tudom, de Demeter jól aludt, válaszoltam.
Aztán ez ismétlődött, ő „escuzott”, én javítottam, és ez így ment egész idő alatt addig a délelőttig, amikor behívatott az irodájába. Éreztem, hogy ennek nem lehet jó vége. Nem is lett. Szépen tisztán elmagyarázta, hogy választás előtt állok, vagy változtatok a nevemen és akkor „ő vívót csinál belőlem” vagy mehetek haza. Egy hetet kaptam, hogy döntsek. Teljesen elbizonytalanodtam. Vívni is szerettem volna, de a nevemet sem akartam megváltoztatni, ezért alig vártam, hogy megjöjjön Béla bácsi, akivel mindig mindent megbeszélhettem.
Türelmesen meghallgatott, nem szolt, egy szót sem, csak magában morgott valamit, olyasmit, hogy rendben, majd meglátjuk…
Eltelt a hét, és nekem döntenem kellett. Nagyon el voltam keseredve, többen követték Vilcea utasításait, és más néven haltak meg, mint amivel születtek, de nekem tanácsra, éspedig őszinte tanácsra volt szükségem. Megkerestem Béla bácsit és megkérdeztem:
– Béla bácsi, mondja meg mit tegyek?
Hatalmas tenyerét a vállamra tette a szemembe nézett és egy hosszú csend után azt mondta:
– Gyere haza fiam!
Demeter D. Zoltán
(Megjelent a „In memoriam Guráth Béla 1915-1990” című könyvben 2015-ben)
A harmadik „gyermekem“…
Most, hogy a harmadik könyvem kiadása az utolsó fázisban érkezett, elgondolkodtam.
A könyvírás olyan, mint egy szülés. Az írót „megtermékenyíti” valami, legyen ez egy ötlet, egy történet vagy bármilyen olyan élmény, esemény, amelyek elégé mély nyomokat hagynak ahhoz, hogy ebből egy írott mű keletkezzen.
Számomra ez volt az El Camino, az Út ajándéka, az a katarzis amit ott éltem át.
Ezután jön a nehezebb időszak „az áldott állapot”. Telnek a hetek, múlnak a hónapok, és kemény munka után a „magzat” valamikor elég éretté válik ahhoz, hogy meg szülessen. Ha valaki azt gondolja, hogy könnyű a „terhesség” időszaka, téved. Az ember tele van, hol bizakodással, hol kétségekkel. Vajon át tudom adni mindazt, amit érzek, amit szeretnék? Megértik az igazi mondanivalóm? Egyáltalán érdekel valakit az, ami engem kínozott hónapokon át? Nem tudom, csak… remélem.
A „szülészet” a nyomda. Meglesz a „gyerek”, én a kezembe fogom tartani, lapozgatom, és majd azon gondolkodom…most hogyan tovább?
Ez az a pont, amikor rájöttem, a nevelésbe, a felnőtté válásba én tehetetlen vagyok, …ez az olvasó dolga. Minél többen olvassák, továbbadják, ajánlják, annál terebélyesebbé válik, komoly művé, talán sikerkönyvé alakul.
Részemről nem anyagi sikerre gondolok, mivel nem írásból kell megélnem, mint nagyon sok tollforgató ismerősöm, nem vagyok „alkotói kényszer” alatt, és a szerény szerzői jogdíjat ezúttal is jótékonysági célra ajánlottam fel.
Nekem a sikert a pozitív visszajelzések jelentik, és ha valakinek mégsem tetszik, akkor Paul Youngot idézve én is azt mondom.
„Sajnálom…úgy tűnik, ez elsősorban nem önnek szól”
Tegnap történt…megmenekültem!
Ha visszagondolok mi történt tegnap velem most is ráz a hideg a szó szoros értelmében. Belecsúsztam a Dunába a Gönyüi kikötő mellett. Tudom én voltam a hibás, mert már ebben a korban nem kéne ilyen óriási köveken mászkálnom…de hát az ösztön… Derékig ültem a vízben, mert a lábam beszorult két kő közé, és esélyem sem volt, hogy a meredek, kővel kirakott parton saját erőmből kimásszak. Ahogy telt az idő a helyzetem mind reménytelenebb lett és deréktól lefele már nem éreztem semmit. A hideg víz egyszerűen megbénított. Hiába kiáltottam volna, nem értenek meg… Kevés ember jár erre, és azok akik mégis megláttak, továbbmentek…talán azt hitték , hogy szórakozom a hideg vízben? Végre… ott jön az piros sapkás ember a feleségével, a kutyájukkal… és megállnak. Hátha…hátha tényleg segíteni akarnak. A piros sapkás lemászott hozzám, és sokáig nézett a szemembe, és úgy látszik kiolvasta, amire gondoltam… élni akarok!
A kutyája pórázával megkötözött és nagyon nagy erőfeszítéssel kihúzott a kövekre, ahol magatehetetlenül rogytam össze. Nagyon súlyos lehettem, számára mert nem bírt felemelni. Beszélt hozzám, megsimogatott és megnyugtatott visszajön értem. Fejem alá egy laposabb követ tett, majd elsiettek. Elég sokáig vártam, amikor végre egy autózúgásra lettem figyelmes. Ők voltak, és jött velük egy bajuszos férfi is. Ameddig lemásztak hozzám beszédükből csak azt tudtam kivenni, hogy a piros sapkás nagyon mérges volt. Körbetelefonálta a fél világot, az orvosoktól, a mentőktől a menhelyig mindenkit, de mindenki elutasította, ezért fordult végső elkeseredésében a szomszédjához. Nem szaporítom. Becsomagoltak egy plédbe és óvatosan felcipeltek az útra, miközben beszéltek hozzám. Jól esett, mert ilyen szépen nem beszélt velem soha senki. A lábra állás nemigen ment, de aztán percről percre, ahogy megindult a vérkeringés erőre kaptam és lassan elindultam. Imbolyogva, nehezen, de ment. Mivel nem egy nyelvet beszélünk, nem tudtam megköszönni, de azt hiszem megértettek, mert ilyen hálásan nézni ember nem tud… csak én… Igen, ha nem vesz ki a vízből, ezt most nem tudtam volna elmesélni nektek.
ddz 2013