Előszó
Aki bántja a magyart, Téged is üt. Nemzeted jussát, igazát védeni kötelességed. Csak úgy lesztek erősek, ha megvéditek egymást. Mert bármelyik magyar vesztesége – a Te veszteséged is.” Wass Albert
Hosszú töprengés után szántam rá magam írásra. Részben Lajos barátom biztatása, részben az emlékek megőrzésének a szándéka volt döntő.
Minden ember magában őrzi az emlékeit, és általában magával viszi a sírba. Ezt szeretném elkerülni ezzel a kisregénnyel. Biztosan nem vagyok egyedül, aki nem hivatásszerűen ír, és felteszi magában a kérdést, hogy egyáltalán érdekel-e valakit, amit át szeretne adni. Szándékom csak egyszerűen leírni egy család kalandos szökését a hontalanságba, és ennek okait. Európa átalakulóban van, eltűnnek a határok, és ezek a történetek feledésbe merülnek.
A hontalanság egy kényszerállapot, amit a társadalom kegyetlen önzősége idéz elő, és nagyon nehéz elfogadni. Egy lebegés a semmibe, ami automatikusan egyfajta nemzeti öntudatlansághoz vezet.
Valakinek egyszer felolvastam egy versem, mire azt mondta, neked szenvedni kell, hogy írjál. Tévedett, én azért írok, mert szenvedtem.
A könyv szereplői valós személyek, csak a neveket változtattam részben meg. A történet azonban minden egyes részletében igaz.
Szeretettel ajánlom ezt a kisregényt gyermekeimnek, barátaimnak és minden magyarnak.
A szerkesztő előszava
Amikor kezünkbe veszünk egy könyvet, először a címét olvassuk el. Előfordul, hogy abból bizony nehezen lehet a tartalomra következtetni. Aki Demeter D. Zoltán A Szabadság ára című első kisregényét elolvasta, valószínűleg pontosan érti e második könyv címét. De aki nem, annak számára is világossá válik az első fejezet elolvasása után.
Aki nem élt soha Kelet-Európa egyik legkeményebb diktatúrájának börtönében, annak számára e nyilvánvalóan tragikomikus történetfüzér hihetetlennek tűnhet, keménységében, groteszkségében, abszurd mivoltában egyszerű fikciónak – pedig ez az önéletrajzi ihletésű mese „az aranykorról” maga a kegyetlen valóság.
Hogyan lehetett elviselni, túlélni, időnként akár nevetni is rajta – erről szól a könyv első része. Aztán rádöbbent bennünket az író, hogy többnyire távol vannak az álmok a valóságtól, és bizony csak attól függ, a rács melyik oldaláról szemléljük a dolgokat.
András németországi életének sztorija sikertörténet, és, bár úgy tűnik, megvalósulnak álmai, valami különös hiányérzet marad benne – és természetesen bennünk is: ott van a távolban felejthetetlenül az elhagyott szülőföld, az idegenség semmilyen adománya nem kárpótolja a veszteségért. Otthont, házat, életet igen, de hazát nem kínál „a csodálatos nyugat”.
Mi szükség volt arra, hogy mindezt elbeszélje, kérdezheti a kedves olvasó, hiszen annyian annyiféleképpen írtak már erről… Nos, a szerző édesanyja szavait idézi, és mi is vele: „Soha nem szabad elfelejteni!”
Foglalj helyet legkényelmesebb karosszékedben, kedves olvasó, és vágj bele a „nagy kalandba” Demeter D. Zoltánnal és hősével, Andrással – ígérem, nem egykönnyen fogod letenni ezt a vékony, ám annál tartalmasabb és tanulságosabb könyvet.
Réthy Emese
A szerkesztő előszava
Amikor Demeter D. Zoltántól megkaptam a megtisztelő felkérést, hogy legyek immár harmadik könyvének szerkesztője, nem gondoltam, hogy ekkora feladat elé állít. Ahogy haladtam előre a szövegben, rájöttem, hogy nekem magamnak is meg kell élni azt a felemelő, megsemmisítő és újjászülő nagy Kalandot, amelyről ez a könyv szól. Vele kellett járnom az Úton...
A szerző előző két könyve is utakról szól... de teljesen másfajta utakról. Olyanokról, amelyeket egyik hazától a másikig a valós térben és időben járt meg, és amelyek emberi mércével mérve nagy változásokat hoztak az életébe.
De mostani útja mérhető-e vajon csupán emberi mércével? A 800 kilométeres gyaloglás, annak fizikai gyötrelmei, örömei, kézzelfogható csodái talán igen.
De az Út, amelyet valójában bejárt, nem.
Teljesen meglepő és megdöbbentő, amikor azt olvassuk, hogy Istent a Barátjának nevezi. Laikus szempontból azonban rendben van ez így. Mert valljuk be őszintén: nem legjobb barátunk, legfőbb jóakarónk, őrzőnk-e Ő?
Intézményes egyházi tanok és egyszerű, dogmák által érintetlen hit kérdése áll szemben egymással, vagyis tulajdonképpen szorosan egymás mellett. Lehet-e hívő, aki nem gyakorolja hitét evilági normák szerint? Kiderül: igen, lehet.
A könyv állandó visszatérő motívuma a "kérjetek és adatik". Lépten-nyomon látjuk ennek igazságát, bizonyosságát... kell-e ennél szebb hitvallás, bizonyságtétel?
Az Út vezeti a szerzőt és hűséges társát. Szeretetben együtt végigjárt eddigi életük koronája ez az út, amely a hűség és szeretet próbája is egyben. És ők kiállták e próbát.
Kértek és adatott; zörgettek, és megnyittatott nekik az Ajtó
Az álom és valóság, evilági és transzcendentális határmezsgyéjén megtett Útról maga a szerző állítja: megváltoztatta őt.
"Képes a zarándokút az ember megváltoztatására? Megnyílhatnak-e a spiritualitás kapui 800 kilométer út megtétele után? Kaphatok-e válasz olyan kérdésekre, mint arra, hogy van-e élet a halál után? Ki vagyok én? Mi a szerepem, a hivatásom ebben az életben? "
Úgy tűnik, Demeter D. Zoltán nem ment hiába. Kérdések és válaszok sűrű erdejében egyetlen megválaszolatlan kérdés maradt, - amelyre azonban egy következő könyvben ígér választ. És mi alig várjuk, hogy vele együtt megtudjuk végre: Kicsoda Carlos?
Réthy Emese
Előszó
Valamikor megfogadtam, hogy többet nem fogok tollat a kezembe. Most mégis megszegem a fogadalmam. Megszegem, mert úgy érzem ennyivel tartozok a lelkiismeretemnek. Nem tudom szótlanul végig nézni azt az önpusztítást, melyet ez a mi kis nemzetünk önmaga ellen tesz. Ez több mint bűn.
Nem tudok, és nem is szeretnék senkit elítélni. Ehhez nincsen jogom, és nincsenek olyan alapos politológiai, szociológiai ismereteim melyek erre alapot adnának.
Azonban az élet úgy hozta, hogy bejártam, ahogy mondani szokták, a fél világot, és tettem ezt nyitott szemmel, nyitott szível, mit szociális érzékeny ember empátiával mindennel, és mindenkivel szemben. Az életfilozófiám egy Albert Schweitzer idézet tükrözi mely így szól: „Időt kell szakítanod embertársaidra, tégy valamit másokért, ha még oly apróságot is — valamit, amiért fizetséget nem kapsz, csupán a kitüntető érzést, hogy megtehetted”
Nem vagyok magyar állampolgár, mivel az anyaország elutasított, és nem fogadott be, azonban a hovatartozás érzését, a magyar öntudatom még az akkor kapott tüske sem tudta megsebezni. A tüskét azóta kihúztam, a sebhely megmaradt, de már nem fáj. Ez a státusz azonban add egy bizonyos fokú objektivitást, mivel semmilyen rendelet, törvény, legyen ez pozitív, vagy negatív hatással a magyar társadalomra engem nem érint, tehát „kivülállóként” figyelem ezt a szomorú folyamatot, immár 16 éve.
Nincsen szándékomban bármelyik párt, irányzat vagy bármilyen ideológiai hitvallás mellet állást foglalni. A szereplők fiktív személyek még akkor is, ha életutjuk a könyvben bizonyos eseményekhez kötve keresztezné valós személyekét.
Egy tükröt szeretnék adni az olvasónak. E tükör elé leülve szembe nézhet saját magával.
A sorsunkba, önmagunkba, lelkünkbe való bepillantás ez mely közli velünk a kíméletlen igazságot de megadja a változás lehetőségét is. Az egymással való kiengesztelődés lehetőségét, a felejtést. Megbocsájtani a rosszat, a vélt vagy valós bántást, mert ez az egyetlen út amelyiken egymás mellett, és nem egymás ellen mehetünk. A megbocsájtásnak egyetlen útja a felejtés. Ha nem felejtjük el a sérelmeinket, visszük egy életen át, mint egy hátizsákot melyet nem tudunk letenni, és a legkisebb szikra újból felgerjeszti a haragot, netán gyűlöletet szül.
Demeter Zoltán, a testvérem, 2022. június 13-án tölti életének 77. évét.
Születésnapján maradandó ajándékkal szeretném meglepni. Tudtam, és ezt figyelemben kellett vegyem, hogy nem a vásárolt dolgoknak örvend. Mit tudnék én készíteni neki, aki gyermek korában gitárt, majd több lakókocsit épített, gyermek házakat, bútorokat faragott, hajó maketteket, kisvasút asztalt készített. Az idő teltével könyveket írt, zenét szerzett, saját akvarell- és olajfestmények díszítik a falait. Eszembe jutott, hogy néhány verse és rövid prózai írása lapult még a fiókja mélyén. Ezekből olvasott fel nekem, most áprilisban. Átgondoltam. Az én ajándékom egy kis könyv lesz, és nyomtatásban átnyújtom majd neki. Nehezen győztem meg, de én sem adtam fel. Ezekből a versekből, írásokból válogattam egy kis kötetnyit, és most ezt a nyilvánosság elé tárom.
„Minden lépésem egy betű,
S addig járok, míg értelme lesz.”
írja egyik versében. És hiszem, hogy értelme volt és lesz.
Ha kezedbe veszed ezt a kis kötetet, és olvasod a leírt sorokat, megismered Zolti gondolatait, töprengéseit. Írásaiban megjelenik az elszánt, céljaihoz hű és kitartó ember. A kötetben illusztrációként megjelenített festményei csupán töredéke többéves alkotómunkájának.
Bár elhagyta szülőföldjét, nem szakadt el sem otthonától, sem iskolájától, sem Kolozsvártól, sem Erdélytől. Verseiben mindig visszatér, gondolatban magában hordozza, és közben keresi az utat, az új otthont.
A hontalanság, a gyökértelenség érzése több versében is megjelenik. Ha valaki felteszi neki a kérdést, hogy maradjon vagy menjen, az ő válassza:
„Tedd a lehetetlent is, csak ne légy gyökértelen”.
Németországból egy Duna-menti kis faluba tért vissza, ahol megpróbált gyökeret ereszteni. Nem sikerült, derül ki a Valamikor tölgyfamakk voltam című írásából.
Belső kényszer hatására ír és fest, igyekszik megörökíteni élményeit, életének, sorsának egyes mozzanatait. Őt is foglalkoztatja az öregedés, az elmúlás, ezért úgy alkot, hogy kézzelfogható örökséget hagyjon utódaira.
Alkotásaiból sugárzik a természetszeretete. Érzékenyen viszonyul a nehézsorsúak gondjai iránt, ez az emberség és empátia érzékelhető a Szégyelltem magam… című írásában és a Karácsonyi ima című versében is. Ugyanakkor, ha úgy adódik, keményen kritizálja az állami szerveket, hivatalokat, intézményeket.
Színpadnak tekinti az élete.
„Utolsó hiteles szerepem játszom
Átélem, mert férj, apa, nagyapa vagyok
Ha lemegy a függöny talán tapsot is kapok
Elismerés, melyet én nem hallhatok
Már késő …”
írta “75 év az élet színpadán” versében.
Sokoldalú tehetsége alkotásaiban köszön vissza. Bármilyen célt tűzött ki maga elé, elérte azt, akkor is, ha az út nehéz volt, vagy ha a jövő sötétnek és kilátástalannak látszott. Kitartott, és sikerrel járt. Sikereiben fontos szerep jutott, és jut feleségének, Máriának, aki immár 50 éve életének hű társa.
Kedves Zolti! Születésnapodra erőt, egészséget és további sikereket kívánok.
Nagyon sok szeretettel,
Ildikó